Reggel van.
Épphogy pirkad a budai dombok fölött. A gyerekek még alszanak. Ritka csend honol ilyenkor a házban. Imádom ezt a békét. Vagyis imádtam, de mostanában valahogy nem tudom átadni magam neki.
Rájövök, hogy már most, a reggeli kávé mellett sajnálom magam az újabb digitális oktatással teli nap miatt és mert ma is borítékolható, hogy nem fogok tudni haladni a határidős munkáimmal csak éjszaka, ha végre elaludtak a gyerekek. Pedig nem voltam én mindig ilyen borulátó... de az élet is más volt. Valahogy könnyebb.
Megcsörren a telefonom. Összerezzenek a hangtól, ami élesen hasít bele a hajnal csendjébe. A csendbe, amelyet úgy szerettem régen...
Furcsa időpontban hív, mégis inkább nyugalommal tölt el, ahogy meglátom a nevét a kijelzőn. Abszurd most ez a biztonságérzet, de sietve fel is kapom a telefont. Nem akarom, hogy felébredjen a család...
Kata a legjobb barátnőm, egyben a háziorvosunk. Gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Sokszor hetekig vagy épp hónapokig nem beszélünk, de aztán meglepő természetességgel folytatjuk ott, ahol abbahagytuk. Hangosan nevetünk ilyenkor. Kicsit magunkon és persze egymáson vagy épp a gyerekek legújabb akcióin!
Ő sziklaszilárd jellem és a velejéig jó! Kevés ilyen embert ismerek. Mindig tele van energiával és még a hangja is mosolyog. Nem tudom, hogyan csinálja négy gyerek és a praxis mellett. Végtelen hálát érzek, amiért része az életemnek.
Kicsit több, mint egy éve nem találkoztunk. Hiányoznak a találkozásaink. A közös vacsorák és a beszélgetések. A sok-sok nevetés. Sok mindenben hiányt szenvedünk az utóbbi időben...
Szia! Minden rendben? - kérdezem tőle szinte suttogva.
Csak csendet hallok a vonal másik végén.
Már tudom, hogy baj van és ahogy ezt végiggondolom már hallom is, ahogy szinte elemi erővel szakad ki belőle a zokogás.
Azt hiszem még sosem hallottam őt sírni. Bármilyen abszurd én most is a mosolygós arcát látom magam előtt. Nem tudom mit mondhatnék... Nincsenek szavaim. Nekem, aki reklámszövegeket ír, aki a szavakkal és a szavakból él, most nincs mit mondanom.
Felhívott pár hete. Mesélte is, hogy milyen nagyon aggódik egy betegéért. Alig tudtam figyelni rá a gyerekek miatt, de most mégis itt visszhangoznak bennem a szavai.
Nagyon sajnálom! - nyögöm ki végül, de a mondat közben már zokogok én is.
Csak sírunk mindketten és közben cikáznak a fejemben a gondolatok.
Mit is mondhatnék még? Tudom, hogy nem csak erről az egy betegről van szó! Bár tudom mennyire szívén viseli minden beteg sorsát mégis ebben a sírásban most nem csak ennyi van. Ebben egy évnyi aggódás és megfeszített munka van, aminek koránt sincs még vége. Én csak próbálom felfogni min is ment keresztül ez idő alatt, de Istenem, hogy is tudnám megérteni? Bármennyire is próbálok együttérezni nem vagyok a helyében... Én nem aggódom naphosszat.
Persze néha nagyon sajnálom magam, amiért be vagyok zárva a négy fal közé egy ovissal és egy kiskamasszal, de most olyan gyerekesnek tűnik mindez. Hiszen nekem nem csörög naphosszat a telefonom. Nem tőlem vár most mindenki megoldást, biztatást, információt. Nem nekem kell a huszonnegyedik órában is kedvesen és türelmesen megnyugtatni a hozzátartozókat. Nem én hívogatom az egyébként is leterhelt kórházi kollégákat és indulok még éjjel a sürgősségire, csak, hogy megtudjak valamit a betegem állapotáról. Nem nekem kell oltásokról tájékozódni és megcáfolni tengernyi hamis információt. Nem én alszom öt órákat és dolgozom minden hétvégén hónapok óta. Nekem van időm a gyerekeimmel lenni. Neki viszont nincs. Tudom milyen elhivatott és tudom, hogy mennyire megértő a családja mégis feszítő lehet ez a helyzet, amelyben próbál mindenhol helytállni. Másokon segíteni egy csodás hivatás. Tudom milyen lelkiismeretes és, hogy ő soha, senkit nem hagy cserben, de vajon ki az, aki ugyanezt megteszi érte? Ki az, aki most érte tesz meg mindent? Ki az aki ezekben a napokban, hetekben, hónapokban érte küzd? Én betartom a szabályokat, magamért és érte is, de sokan nem... már nem akarják. Nekik van választásuk, ők dönthetnek még ha felelőtlen döntést hoznak is, de neki nincs választása csak hivatása!
Úgy elmondanám most neki, hogy bár sosem mondta ki én mégis tudom, hogy mélyen legbelül mit fogadott meg. Tudom, hogy eldöntötte ő nem fog senkit elveszíteni, ő nem fog senkit cserben hagyni. Bárcsak tudná, hogy nem is tette! Ő igazán erőn felül megtett mindent, még annál is többet. Bárcsak átölelhetném most és elmondhatnám neki milyen csodás, amit nap, mint nap tesz értünk, de egyszerűen nem jönnek a szavak, csak a könnyek. Egy év könnye, egy év feszültsége. Bennem is ott tombol. Egy év nélküle. Egy év a legjobb barátom nélkül!
Lassan csendesedik a zokogás és eláraszt mindkettőnket egy jóleső megkönnyebbülés. Csend vesz körül újra, de ez egy másfajta csend egy mélyebb csend, olyan, amely közelebb hoz minket egymáshoz.
Bartyik Nóra
A kép forrása: pixabay